Sokan úgy néztek rám az iskolában, mint valami gyilkosra. Megértem. A történtek után én is börtönbe vetném magam. Átélni azt, amit én éltem át és látni, ahogy 16 év kárbavész, néhány gyerekes butaság miatt, amit mai szemmel nézve megkellett volna bánni és tanulni belőle. Nem fogtuk fel a helyzet súlyosságát és főleg azt nem vettük figyelembe, hogy előttünk van az élet. A legfontosabb dolog, ami a legjobban fáj, az a szüleim arca, amit minden reggel látnom kell. Reggelente ezer arcuk van, megjelenik a szomorúság néhány könycsepp képviseletében; a boldogság, hogy épen és egészségesen látnak engem; megjelenik a düh, amiért nem voltunk elég figyelmesek; megjelenik a sajnálat és a szánalom, amiért legtöbbször szomorú vagyok és bűntudatom van; aztán megjelenik a szeretet, ami azért melegséggel tölti el a szívem és az ő szívüket is. Egyszerre tudnék én is gyűlölni, sírni, bánkódni, nevetni és bosszút állni, de nem tehetem. Kötélként tart vissza az életbe vetett hitem és az, hogy tudom, a rossz embreknek is van Mennyország. Jó lenne hinni az örök boldogságban, de ezek után nehéz...

- - -

Amikor végre leérettségiztünk a lányokkal, Anettel és Krisztivel. Boldog voltam. Nem készültem egyetemre, inkább szerettem volna egy állást. Nem tudok olyan jól románul, szóval semmiképpen sem Romániában fogok munkát keresni. Ekkor pattant ki a fejemből Németország, hiszen ott él még Hanna is, de nem tudok németül, csessze meg. Akkor.... hosszas gondolkodás után rájöttem a megoldásra: LONDON! IRÁNY LONDON! Hiszen ott él Taylor és Kelly, mondták is, hogy szívesen fogadnának.